2009. február 7., szombat
Régen azt hittem, minden sokkal inkább fehér vagy fekete, mint amilyen színük a valóságban tényleg van a dolgoknak. Aztán telt-múlt az idő és lassan rájöttem, hogy ezerszínű a világ.
De ezek mind csak szavak. Hiába is mondta bárki és én is hiába mondanám vagy mondom is akárkinek. Hiába olvasom ezerszer ugyanazokat a szavakat, amiket valakik mondtak és évek hosszú keserű tapasztalata érlelt bennük igazságokká és alapvető elvekké vagy csak életvezetési tanácsokká: "semmi az".
Ilyenkor mindig azt hiszem, hogy hiába íródott annyi könyv, ami hol direkt módon, hol allegorikusan mind arról szól, hogyan kell élni... mind hiába. Hiába készültek filmek, amelyek egyes problémákról, amelyek az éppen adott alkotót foglalkoztatták, próbálnak mind teljesebb képet adni, vagy éppen csak felvillantatni, vagy elgondolkoztatni... végső soron ezek is hiába készültek.
Az emberek, köztük én is, és ó, úgy érzem, mennyire nagyon---- semmit sem tanulnak ezekből.
De vajon az-e a célja a különféle művészi alkotásoknak, hogy tanulságul szolgáljanak?
Vagy csak afféle mankók? Megnyugtatják az ember lelkiismeretét, hogy no lám, másokkal is megtörtént már hasonló, nem különleges az esetem,
nem vagyok egyedül... vajon ezek végül is csak arra vannak, hogy elhessegessék azt a szörnyű gondolatot, elűzzék azt a félelmet, amit az okoz, hogy rettenetesen tartunk az egyedülléttől?
----------
Szerintem nem tudjuk elképzelni azokat a földön kívüli létformákat, amik elég valószínű körülvesznek minket ebben a valóságunkban. Vagy azért nem, mert annyira más alapokon szerveződik, nem ezen az általunk ismert táplálkozunk-lélegzünk-szaporodunk vonalon mozognak, hanem valami egész máson, vagy pedig nem a mi általunk ismert 3 dimenzióban léteznek, hanem a mi iszonyúan korlátolt érzékszerveinkkel felfoghatatlan "terekben". Amikor erre gondolok, akkor azt érzem, hogy saját értelmemnek és érzékeimnek a határain járok. Mert hiszen hogy is tudnánk elképzelni valami olyat, aminek akár egyes elemeit sem láttuk soha? Ezek a dolgok is, amiket leírtam, csak az általam eddig megismert világ egyes elemeinek egy újfajta szintézisét feltételezik (nevezetesen a "létforma, amelynek valamilyen állandó energiabevitelre van szüksége, hogy fenntarthassa az integritását az őt körülvevő környezethez képest", vagy a "dimenzió" fogalma maga), de maga az igazság lehetséges, hogy egészen máshol van.
Ilyenkor tehát azt érzem, a világ felfedezése során elértem ahhoz a falhoz, ami mintha tejüvegből lenne és itt-ott apró réseket vélek rajta felfedezni. Meresztem a szemem, nagyon erősen, és mintha látnék is valamiféle elmosódott körvonalakat a másik oldalon mozogni, sőt, néha, amikor felfedezek egy rést, akkor megpróbálok átlesni rajta, de kérdéses, hogy tényleg látok-e valamit abból, ami a másik oldalon folyik (és akkor is csak egy apró részletét, ami borzasztó csalóka lehet a teljes képhez képest, mint tudjuk), vagy csak a szemem káprázik.
------------------
Nincs ez másképp akkor sem, amikor nem kifelé, a Világ felé nézünk, hanem önmagunkba. Ekkor is elérek ahhoz a ponthoz, amikor minden összezavarodik, minden fonal, amit eddig vezettem az ujjaim közt, összekuszálódik, összecsomósodik és azon veszi észre magát az ember, hogy elveszett. Ment-ment egy úton, ami az
elveivel egyezett, majd egyszer csak azon kapja magát, hogy egy olyan erdő közepén áll, ahol nem tudja, merre tovább.
Ekkor is elkezdi meresztgetni a szemét az ember, nézeget, de olyan sötét van, mint a Láthatatlan Kiállításon volt: hiába-hiába, koromsötét van és a szem többé nem segít, más érzékszervet kell segítségül hívni. Milyen érdekes volt ott: ahol már nem láttam semmit, ahol elveszett az a világ, amit főleg a látás során szerzett benyomásokkal érzékeltem, értékeltem, ítéltem: ott Más vált valósággá. Olyan dolgok jöttek előtérbe, amik eddig valami sarokban lappangtak, vagy tudtam ugyan, hogy igen, persze, fontosak, én is mondom, hogy azok, sőt nem egy esetben hangoztatom is; mások meg megírták, megfilmesítették, megfestették, mittudomén, és most egyszer csak! ezek váltak túlélési faktorokká, ezeken áll vagy bukik minden.
Mi a fontos tehát? Az, hogy a saját valóságunkban megtaláljuk azokat a faktorokat, amelyek döntőek? Az, hogy meglássuk a másik valóságokat, még ha torzan, még ha hiányosan is és rádöbbenjünk más dolgok fontosságára?
De mi van akkor, ha az ember újra és újra beleveri a fejét a doboza, a korlátai oldalába belülről, és ha hiába látja, tudja, olvasta, hogy hogy kellene élni, hogy mi lenne a helyes, hogy miért vagyunk ezen a világon, és mégis
" a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. "Ha nem tudok túllépni a saját korlátaimon.
Ha olyan válaszút elé érek, amely életem legfontosabb két drive-jának konfliktusát generálja: szeretve lenni és Szeretni, vagy Tudni és "uralkodni"?
Igen, mindenféle forrásból szembesültem már életem folyamán azzal, hogy az első út lenne az erkölcsileg helyes. Sokan megtették ezt a lépést, hol példaértékűen, hol átgázolva mindenen és mindenkin, a boldogságuk, vagy a vélt boldogságuk felé.
Vajon ez-e az utam? Felrúgni mindent, fityiszt mutatni minden kimondott vagy kimondatlan, vélt vagy valós elvárásnak, és erre az útra lépni?
Ez azzal járna, hogy feladnám minden becsvágyamat, ami eddig hajtott előre, aminek köszönhetően most eljutottam oda, ahol most vagyok, egy olyan lehetőség kapujában, amihez hasonlót még életemben nem kaptam. Továbbá, a becsvágy feladása mellett felrúgnám ezzel a döntéssel valószínűleg a jelenlegi egzisztenciámat is. Elveszteném emberek megbecsülését, már nem tartoznék abba a "kasztba", ami lehet, hogy csak az én fejemben létezik és azok alkotják, akik mindent megtesznek azért, hogy társadalmilag elfogadott keretek között meneküljenek meg a kisszerűségtől. A gyáva, magukat másoknál mégis többnek képzelők kasztjába.
Egyébként is, micsoda dolog ez: kisszerűség? Hisz nem tudom-e az eszemmel, nem tudom-e álmomból felébresztve is elismételni, hogy "boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa?"
Kell-e nagyszerűnek lenni, vagy miben áll a kisszerűség elkerülése egyáltalán? Ilyen földi dolgokban-e, mint amit az általam (és a neveltetésem által) annyira fetisizált Tudás felhalmozása jelent? Mert (színleg?) az egyéb ehhez kapcsolódó dolgokat, mint
motivációt, amit mindez magával hoz: a biztos egzisztenciát, más emberek megbecsülését, a "karriert", az előrejutást- ezeket a járulékos faktorokat elutaítom. Azt állítom,
nem ezért teszem azt, amit tenni készülök.
------
De igaz ez????
------
Ha objektíven belegondolok, tényleg el tudom száz százalékosan utasítani ezeket és azt mondani, Isten látja lelkem, nem ezért csinálom, egy kicsit sem?
............... Nem, nem tudom ezt mondani.
Tény, hogy akármennyire is nem akarom bevallani, ezek is szerepet játszanak.
De álljunk már meg egy szóra: tényleg képes lennék feláldozni a Szeretetet, a harmóniát, a lelki nyugalmat és lelki egyensúlyt ezekért?
Azért, hogy tudjam, ha mások rám néznek, azt mondják: ez igen, ez a L., ez a lány tudja! őt kérdezzétek!..... ezért? Más emberek véleményéért, olyanokéért, akik normális esetben egyáltalán nem is számítanak? Csak mert tetszik nekem ez a szerep, hogy körülrajonganak? Undorító.
Vagy azért, mert így biztos lehetek benne, akármi ér, túlélem anyagilag, hogy józan emberi számítás szerint legalábbis?
Vagy mert félek, hogy elveszítem azoknak az embereknek a szeretetét és támogatását is ennek a döntésemnek a következtében, akik esetleg tényleg számítanak?
Ez már fogasabb kérdés- lehetne. Ha nem tudnám, Á. barátnőmmel folytatott újév utáni beszélgetésünk után, hogy azok, akik igazán szeretnek, elmondják ugyan a véleményüket, óva intenek ettől vagy attól- de nem vonják meg tőlem a szeretetüket azért, mert nem az ő "vonaluk" mentén döntöttem.
A helyzet az, hogy hiába sorakoztatok fel érveket pro és kontra. Hiába degradálom a lelkemnek azt az oldalát, ami a tudás birtoklásának hatalmára vágyik- ott van.
A lényeg úgy is az, ahogy ma mondták nekem: hogy én, önmagammal békében elfogadjam, akármilyen döntést is hozok meg.
És úgyis ez fogja megadni a választ. El tudom-e fogadni azt, hogy
1. elmegyek és lemondok arról a Szeretetről, amihez hasonló lapot még egyszer nem osztanak le (ha kapok is valaha ilyemit még, az más lapkombinációban jön majd valószínűleg),
vagy
2. itt maradok, feladom az eddigi nagyratörő terveimet és a Tudás Birtoklásának, Megbecsültségnek, mások általi Tiszteletnek hátat fordítva egy olyan útra lépek, ami a Szeretetet jelentheti, azt, amire genetikailag mint nő teremtve vagyok (ha ez igaz így...?). Arra az útra, ami mint elméleti jó példa, minden műalkotásban, minden vallásban, minden filozófiában mint valami elérhetetlen
Jó lebeg, és az ember azt hiszi, ez egy olyan dolog, amiről szép beszélni és elmélkedni, de remélhetőleg soha az életben nem kell eljutni oda, hogy meg kelljen érinteni, hogy mint húsba vágó problémával kelljen vele foglalkozni.
----------
Annyi idő telt el úgy, hogy nem néztem igazán tükörbe. Napok, hetek, hónapok, évek teltek és telnek úgy, hogy egy egy pillanatra, abban a tükörben, ami által ugyan ebben az életben még homályosan látunk, szóval hogy ebben a tükörben feltűnt valami olyan mozgás, ami megállított és elgondolkoztatott.... de csak pillanatokra szinte, mert azután újra elsodort a felszínesség, a napi taposómalom, mindazok a dolgok, amikre fogni lehet, hogy nem gondolkozom igazán mélyen dolgokról. Hogy elkerüljem a kellemetlenséget, hogy nehogy szembe kelljen néznem az életem valódi problémáival.
Amikor ebben a (lelkileg) tompa létformában élek, teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy mit vagyok úgy oda, teljesen jó ez így, egy a körülményekhez képest kényelmes, kellemes élet várhat rám így, megtalálja az ember így is a (mű)problémákat, amin agyalhat (ld. politika és ehhez hasonlók), szóval nem marad elfoglaltság nélkül, van mivel lekösse az agyát.
És a durva az, hogy még így is, hogy
látom, hogy mi van, még így is elkövethetem azt a hibát, hogy ennek a társadalomba illeszkedő, felszínes élet javára döntök.
Mert ó, remekül lehet ezt is álcázni "olyanná". Ami mintha más lenne, olyanná, ami azt a látszatot kelti, hogy á, én frankón képben vagyok ám magamról meg a világról, na figyuzzatok gyerekek, így kell ezt csinálni, látjátok? Sikeres vagyok és boldog családi életet élek, szuper csaj vagyok és szuper társ is, na ezt csináljátok utánam. Mi van, nem megy? Na látjátok, mennyivel különb vagyok Nálatok és mégis megmaradtam a társadalomban, nem tettem semmi olyat, amiért Ti kivetnétek magatok közül. Hiszen milyen jól megvagyunk itt mi együtt: ÉN felsőbbrendű, TI kis lúzerek. Dehát milyen jó ez így, hisz a TI hülyeségetek annál jobban kidomborítja az ÉN villogtatott erényeimet.
Milyen visszatszító és szánalmas ez így...
Ezért élni? Ilyen nulla dolgokért?
Miért van az, hogy verem, verem azt a rohadt tejüveget, hogy lássam, mit kell tennem???? De nem történik semmi....??????
Mert ott vagyok, annál a pontnál, ahol már se a távcső nem segít fölfelé, se a mikroszkóp lefelé: mindkét esetben becsavartam a legnagyobb nagyítású lencsét, ami a rendelkezésemre állt és erőltetem a szemem, nézem, de nem tudom kivenni a dolgokat. Csak azt érzékelem, hogy annyi, de annyi mindent nem látok...
------------
A végére még valamit, Máraitól. Mint egy keserű nyugtató tablettát, habár tudom, mint ahogy az elején írtam: h-i-á-b-a.
Jézusról és az egyedüllétrőlMinden ember, akit Isten szerepre jelöl ki, magányos.
Jézus leszólt a keresztről anyjának, mint aki elutasít minden emberi együttérzést. A Szentírás legfélelmesebb szava ez. És Jézus mondotta, hogy aki őt követi, elhagyja családját, elhagy mindenkit. A szerepre kijelölt ember soha nem követel kevesebbet önmagától és követőitől. Nem lehet megváltani a világot, s közben legjobb férjnek, fiúnak és atyának maradni, négy gyerekkel, hitvessel, kanárival és öregségi járulékkal. A szerep mindig teljes magányt, kietlen egyedüllétet, könyörtelen, csaknem embertelen magatartást követel. Minden ember, aki vállalja az emberek ügyét, kénytelen vállalni ezt a magányt és embertelenséget is. Aki ezt nem vállalja, kókler; még akkor is az, ha megfeszítik.
