Márai Sándor: Hol vagyok?

Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet, - kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép! - az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten! - hol vagyok?

József Attila: Csöndes estéli zsoltár

---

Ó, Uram, nem bírom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel,
meg kinek zöldel.
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja
megégetni a szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én
szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,
hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.
Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.

Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.
Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

(Köszönöm, Fenyő Olga!) 

Menekülés a magányból

Házakat emelt körém a sötétség – s a házakban nem lakik senki.

Fákat ültet körém a képzelődés – s a fáknak nem támaszkodik senki.

Gyerekkoromból egy fekete kutya szaglászgat erre, habos a szája széle,

fölnéz az égre s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.

*

Nevetnem kell ezen a buta magányon, mint egy kitalált állatfajon,

nem ezért születtem én a világra, nevetnem kell hát magamon.

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni! s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

A képzelt fák közé tévedjen be a Nap éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.

*

Szükségem van az ifjúságra, mint útlevélre az utazónak;

szükségem van a kezetekre, hogy minden magányt leromboljak;

a szátokra, hogy a megromlott igazságokat porba köpjem –

elvész a föld, ha nem élhetek boldogítóan s vakmerően.

*

Utak röppennek el szemem előtt, mint éjjel fénycsóvás bogárkák.

El kell indulni minden útra, az embert minden úton várják.

Nincs halálos érv a maradásra, csak a találkozásra s a kalandra –

Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,

záporozzatok tavaszt a magasba!

(http://www.olvasoliget.hu/
A Margitszigeten saját verseit szavalta ma Csoóri Sándor. Köszönöm!!!)