Menekülés a magányból

Házakat emelt körém a sötétség – s a házakban nem lakik senki.

Fákat ültet körém a képzelődés – s a fáknak nem támaszkodik senki.

Gyerekkoromból egy fekete kutya szaglászgat erre, habos a szája széle,

fölnéz az égre s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.

*

Nevetnem kell ezen a buta magányon, mint egy kitalált állatfajon,

nem ezért születtem én a világra, nevetnem kell hát magamon.

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni! s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

A képzelt fák közé tévedjen be a Nap éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.

*

Szükségem van az ifjúságra, mint útlevélre az utazónak;

szükségem van a kezetekre, hogy minden magányt leromboljak;

a szátokra, hogy a megromlott igazságokat porba köpjem –

elvész a föld, ha nem élhetek boldogítóan s vakmerően.

*

Utak röppennek el szemem előtt, mint éjjel fénycsóvás bogárkák.

El kell indulni minden útra, az embert minden úton várják.

Nincs halálos érv a maradásra, csak a találkozásra s a kalandra –

Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,

záporozzatok tavaszt a magasba!

(http://www.olvasoliget.hu/
A Margitszigeten saját verseit szavalta ma Csoóri Sándor. Köszönöm!!!)