LIV.
Már beszéltem neked az imádságról, amely Isten hallgatása következtében a szeretet cselekedete. Ha meglelted volna Istent, immár elnyerve végleges alakodat, Őbenne élnél tovább. És akkor miért növekednél, hogy legyél? Tehát amikor ez az ember a lány fölé hajolt, aki, tökéletesen menthetetlenül, úgy be volt falazva büszkeségébe, mint hármas bástyasor közepébe, kétségbeesetten panaszolta az emberek sorsát: ,,Uram - mondotta -, értem és várom a könnyeket. Olyanok, mint az eső, feloldódik bennük a vihar fenyegetése, a könny a kevélység enyhülése, megadott bűnbocsánat. Oldódjon hát fel és sírjon ez a lány is, én megbocsátok neki. De mint a vad, amely foggal-karommal védekezik teremtett világod igazságtalansága ellen, képtelen nem hazudni.''
Sajnálta a lányt, hogy ennyire retteg tőle. És így beszélt Istenhez, az emberekről szólván: ,,Egyszer s mindenkorra megrémítetted őket teremtett világod fogaival, töviseivel, karmaival, kígyómérgeivel, szúrós kagylóhéjaival, tövisbokraival. Időre van szükség, hogy megnyugtasd őket, és visszatérjenek.'' És jól tudta, hogy az a hazudozó lány milyen távol van, mennyire el van veszve, és milyen rengeteget kellene gyalogolnia, hogy vissza tudjon térni!
És szánta az embereket, mert olyan roppant, felismerhetetlen távolságok rejlenek bennük.
Egyesek csodálkoztak az undorító szabadságok iránt tanúsított elnézése miatt. Ő azonban jól tudta, hogy egyáltalán nincs benne semmiféle elnézés. De, mondotta: ,,Uram, én nem bírónak vagyok itt.'' Vannak korok és emberek az ítéletre, és engem is szólíthatnak egyszer, hogy eljátsszam ezt a szerepet másokkal szemben. De amikor én felszedtem ezt a lányt, mert félt, nem azért tettem, hogy szigorú legyek vele szemben. Ki látott olyan életmentőt, aki visszadobta a tengerbe a megmentettet, mert méltatlannak ítélte? Először megmented, habozás nélkül, mert nem őt mented meg, hanem rajta keresztül Istent. Csak aztán lehetsz szigorú. Ezért előbb a halálraítéltet is meggyógyítod, ha beteg, mert megengedtetett ugyan megbüntetned az embert az ő testében, de az nem, hogy megvessed az ember testét.
És azoknak, akik így beszélnek: ,,Mi célod e cselekedeteddel, hiszen oly kevés remény van a megmentésére?'' - azt válaszolom, hogy valamely emberi kultúra alapja sem találmányainak a felhasználása, hanem kizárólag a feltalálásban tanúsított buzgalma. És orvosodtól se kívánd, hogy betege rangjával igazolja beavatkozását. Mindenekelőtt a cselekvés a fontos, a célok ugyanis csak látszólagosak, önkényes állomások, és magad sem tudod, hová mész. Az egyik hegygerinc után másik következik. És túl ezen az emberen valami más az, amit megmentesz, azért teszed, mert így diktálja a lelkiismereted. Ha viszont kifizetődő cél érdekében cselekszel, és előzőleg mintegy szerződésileg kikötöd, mivel fizessenek érte, kalmár vagy, nem ember.
Nem tudhatsz előre semmit az egyes állomásokról, ezek csak szavakban léteznek. Egyedül az iránynak van jelentősége. Az a fontos, hogy haladj valami felé, nem pedig az, hogy meg is érkezz, mert úgysem érkezünk meg soha sehová, csak halálunkban.
Szabadosságát hát szorongásnak és elkeseredésnek tekintettem. Mert ha mindent ki engedsz siklani kezeid közül, az annyit jelent, hogy lemondtál a megragadásról. A szabadosság csupán a létről való lemondás. És elkeseredsz, mert e kincsek lassanként elpusztulnak, elkopnak. A virág elhervad ugyan, de maggá lesz érted, te azonban, aki a virágot másnak, nem holmi átmenetnek képzelted, keseregsz miatta. Mert mondom neked: a megtelepedett ember nem az, aki szerelemmel szereti a lányt, majd elveszi, asszonyává teszi, ringatja gyermekét, emberré neveli, aztán, megvénülvén, bölcsességet áraszt maga körül, és ily módon folyvást előre halad, hanem az, aki szeretne megállapodni az asszonyban, és úgy élvezni őt, mint valami páratlan költeményt vagy összegyűjtött készletet; az ilyen ember azonban hamarosan rádöbben mindennek a hívságos voltára: a földön semmi sem kimeríthetetlen tartály, a hegycsúcsról megpillantott táj csupán győzelmes erőfeszítésed eredménye.
Ilyenkor aztán eltaszítja magától a feleségét, vagy pedig kiábrándulva belőle az választ magának új szeretőt. De mindezért egyedül életvitelük hívságos volta a felelős. Mert szeretni csupán az asszonyon keresztül lehet, nem pedig magát az asszonyt. A költeményen keresztül, és nem a költeményt. A hegycsúcsról megpillantott tájon keresztül. A szabadosság abból a szorongásból születik, hogy nem sikerül igazán lennünk. Akit álmatlanság gyötör, ide-oda forog fekhelyén, keresi a párna még hűvös csücskét. De jóformán még meg sem lelte, máris langyosnak találja, elutasítónak. Erre másutt keres valami tartós enyhülést. Csakhogy ilyen nincsen, mert alig nyúl hozzá, máris elpazarlódott a készlet.
Így van ez azzal a férfival vagy asszonnyal, aki csupán az emberek ürességét vette észre, mert az emberek valóban üresek, ha nem Istenre táruló ablakok vagy padlásnyílások. A közönséges szeretetben ezért szereted azt, aki menekül előled, különben jóllakat és undort kelt benned a kielégülés. Jól tudják ezt a táncosnők, akik szerelmet játszanak előttem.
Egyszóval szerettem volna embert faragni abból a lányból, aki végigfosztogatta a világot, de közben bogánccsal táplálkozott, mert igazi gyümölcsöt csak a gyümölcsön keresztül lelhetünk, és senki sem képes érzelmeket kelteni benned, ha egyszer kiismered a játékát, ha csak játékot kérsz tőle.
Csak akkor indít szerelemre, amikor megszűnsz remélni tőle. Vagy amikor már nem egyéb, mint kép, eltévedt bárány, gyenge gyermek, vagy a rémült rókafi, amelyik belemar az ujjadba, amikor élelmet adsz neki. De vajon haragudni fogsz-e rá azért, hogy rémületbe és gyűlöletbe sáncolja el magát? Sértésnek tekintesz-e egy-egy mozdulatot vagy szót, ha elég megfeledkezned a szavakról és a szavak hordozta üres értelemről, s máris Istenre lelsz rajtuk keresztül?
Persze én vagyok az első, aki leüttetem a bűnös fejét, ha így határozott bíróságom, ha engemet ér a sértés. De a csapdában kínlódó rókának túlságosan felette állok, nem azért, hogy megbocsássak neki, hiszen semmi megbocsátani való sincsen abban a magasságban, melyben egyedüllétre ítélem magamat, hanem azért, hogy féktelen vonításán túl ne halljam reménytelen kétségbeesését.
Ezért lehetséges, hogy hiába szebb, tökéletesebb és nagylelkűbb az az asszony, mégis messzebbről mutatja neked Istent. Nincs mit megnyugtatnod, összefognod, egyesítened benne. És ha azt kéri tőled, hogy csak vele foglalkozz, és zárkózz be szerelmébe, az olyan, mintha azt kívánná, hogy válj vele kétszemélyes önzéssé: ezt, helytelenül, a szerelem világosságának nevezik, holott nem egyéb, csupán terméketlen tűzvész, telt csűrök kirablása.
Én nem azért gyűjtöttem készleteimet, hogy egyetlen asszonyba zárjam be őket, s aztán gyönyörködjem bennük.
Ezért becstelenségében, hazudozásával és félrelépéseivel többre ösztönzött, szívemnek több forrását nyitotta meg, és arra kényszerítve, hogy abban a csendben éljek, amely az igazi szerelem jele, ízleltette meg velem az örökkévalóságot.
Mert van ideje az ítélkezésnek. De van ideje a megvalósulásnak is...
Szólok neked a meghallgatásról. Ha megnyitod kapudat a csavargó előtt, ő pedig eléd telepszik, ne vesd szemére, hogy nem más. Ne ítéld meg. Mert mindenek előtt arra éhezett, hogy legyen valahol, valakinél, a maga darabosságával, emlékbatyujával, nehéz lélegzetével, sarokba állított vándorbotjával. Arra, hogy ott lehessen arcod melegében és békéjében, ne legyen vele más, csak a múltja, amit most senki sem kér számon, és minden immár levetkezett fogyatékosságával. Mankójával, amelyről többé nem is vesz tudomást, hiszen nem azt kéred tőle, hogy perdüljön táncra. És akkor megnyugszik, és amit öntesz neki, a tejet megissza, amit törsz neki, a kenyeret megeszi, a mosoly pedig, amelyet ráderítesz, olyan lágy- meleg köpönyeggé lesz, mint a nap a vak számára.
És azzal az ürüggyel, hogy méltatlan rá, miért gondolod, hogy lealacsonyítana, ha rámosolyognál?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése