Átültetni a tudást

"Egy nap majd búcsú lesz. És azon a napon élő virágokat szeretnék. Nem sokat, csak néhány szálat, vagy egy-két csokrocskát. És ha a nap még magasabbra hág és leülünk ide a vén diófa alá, elmondom, hogy miért kívánom, hogy így legyen. Most pedig indulás..."
Hallgattam, fintorogtam és mentem vele epret szedni. Tízéves lehettem és nem érdekelt, mit kíván, mit magyaráz, vártam, legyünk túl a munkán és mehessek játszani, ez motoszkált bennem. Ilyen voltam és ilyen ma is minden kiskamasz, nem figyel a nyolcvannyolcat taposó dédire, alig várja, hogy szabaduljon. Aznap, nagy örömömre, nem ültünk le pihenni, így nem folytathatta. Amikor már a diófa is a levelét vesztette, ágynak esett, és egy délután újra elkezdte, mesébe szőtte, miért fontos a kérése.
"Az élő virág más. Ha figyelsz, megértesz és örökre tudni fogod, hogy a lényeg az átültethetőségben van. A virágok élete, ahogy az embereké is, véges. De az élők képesek a továbbadásra, alkalmasak az átültetésre. A tárgyak túlélnek minket, a művirágok tovább virulnak, mégis értéktelenebbek, őket nem lehet átültetni. Ezért szeretnék azon a napon művirágok helyett élőket, egy-két tő nefelejcset - mondta, hosszan hallgatott, hallgattam én is. - Tanuld meg, a szavak, a tettek, az, amit tudsz, mind átadható, éltethető, átültethető."
Értettem is, nem is, de a szavai máig megmaradtak. A betegágyán átültetett egy gondolatot, ami ennyi év után is él. Hajtása, hogy megtanultam, mennyire fontos az átültetés. Átültetni tudást, tapasztalatot, szeretetet, türelmet és a többit. Átültetni öregből, középkorúból a fiatalba és fordítva: gyerekből szülőbe, nagyszülőbe. Mert ez, láthatjuk, az embernél oda-vissza működik. S ez tanulható, tanítható, átültethető, akár a nefelejcs.
Bár való igaz, a megtévesztésig valódinak tűnő selyem virágcsodák tovább virulnak.

(Árvai Magdolna)