A város melle

A nőkkel nem azért kell küzdeni, mert megaláznak, kipróbálnak, tönkretesznek, hiszen ettől legalább megismerem magam, mondta a lánynak, hanem azért, mert a nők ezt akarják. És mi a fenét akarnának mást, ha csak a küzdelem az érdekes?
A lány nem lepődött meg, azt mondta, nem csodálkozik, a fiú éppilyen mellébeszélős, gyáva nyápicnak tűnt, aki maximum három menetig nagylegény, utána remegve elkullog, és többet nem jelentkezik. A barátainak meg arról panaszkodik, hogy a nő őrült, méghozzá nagyon, és bármilyen jó is az ágyban, nem lehet mellette feloldódni.
Felnézett, megnézte magának a lányt, szemrevaló volt, gesztenyebarna haja a szemébe lógott, a legjobb fajta, már elmúlt harminc.
Az a baj, mondta, hogy a nők valójában utálják az őszinteséget, csak áltatják magukat, hogy kedvükre való az egyenes beszéd. Egyszerűen nem tudják megbocsátani a korábbi szeretőiknek, hogy elvették az illúzióikat, de ő ehhez a kegyetlen játékhoz, ehhez az öldökléshez nem asszisztál. Nem lehet egyszerre mindent: valaki vagy ismeri a saját ölét, a kedvét, az ingereit, tudja, mitől töltődnek föl a nyakán a pihék... vagy romlatlan, a kettő együtt nem megy, de tőle ne várja senki, hogy egyszerre lesz Don Juan meg Keresztelő Szent János.

(Grecsó Krisztián)